|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Komoróczy Géza 1991. március folyamánCs. Gyimesi Éva a vele készült beszélgetésben kifejtette, hogy amit átéltek 1989 végén, az "szubjektíve akkor is forradalom volt, hogyha utólag más derült ki róla." Azonban korán észrevette, hogy ez nem igazán forradalom. A megyei Nemzeti Megmentési Front tagjai közé visszaszivárogtak a régi struktúrák képviselői. Ott látta volt szekusát, akit azután nagy nehezen eltávolítottak, de azután visszajött, mint a Románok Világszervezetének egyik vezető tagja. Cs. Gyimesi Éva elmondta, hogy 1983 óta nem élt benne az a félelem, ami azelőtt volt benne. Komoróczy Géza barátja, aki az ókori keleti nyelvek tanszékének vezetője Budapesten, még 1985-ben azt mondta neki, döntse el, mi akar lenni, tudós vagy politikus. Komoróczy értelmiségi ideálja az elkötelezetlen értelmiségi, aki nem ártja bele magát a politikába. Az RMDSZ tevékenységét illetően Cs. Gyimesi Éva szerint "nem vagyunk elég taktikusak és nem vagyunk elég rugalmasak." Szilágyi N. Sándornak van igaza, hogy "nem mehetünk mi semmire a romániai magyar kisebbségi érdekképviselet területén, hogy ha nem számolunk minden pillanatban azzal a mentalitással, azzal a politikai és történelmi hagyománnyal, amely a többségi nemzetre jellemző" Az egyetemen Péntek János tanszékvezetővel sokat tettek azért, hogy új kollégákkal bővíthessék a tanszéket. Örvendetes, hogy jelenleg az első évfolyamon 40 nappali és 25 levelező hallgatójuk van, több, mint amennyi az elmúlt négy évben volt összesen. Péntek Jánost és őt professzornak nevezték ki, emellett Cs. Gyimesi Éva doktorátus-vezetési jogot kapott, és öt doktorandust vett fel. /Mit is jelent 1990? Visky András beszélget Cs. Gyimesi Évával. = 2000 (Budapest), márc.1996. március folyamánKomoróczy Géza Cs. Gyimesi Éva kérésére tartott előadást Kolozsváron A közeledő ezredvég - egy ókortörténész szemével címmel, ahogyan már 1990-ben is ugyanazt mondta el Budapesten és Kolozsváron. Akkori előadásának címe: A babilóniai fogság. Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben. Ennek szövege megjelent Bezárkózás a nemzeti hagyományba című könyvében /1992, második kiadása: 1995/. Mostani előadásában - többek között - kifejtette: keresztény Magyarország, ezt az elmúlt fél évtized restaurációs számlájára kell írni. "A szóhasználat semmissé akarja tenni polgár-Magyarországot." - Komoróczy a kollektív jogokról megállapította, hogy azok diszkrimináló jellegűek. "A kollektív jogok intézményesítése, úgy gondolom, diszkriminációt vezetne be a társadalomba." /Beszélő (Budapest), III. folyam, 1. sz., március./2011. augusztus 24.Újrateremtett világok – Cs. Gyimesi-emlékkötetBemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. Bemutatták hétfő este Kolozsváron a Cs. Gyimesi Éva emlékére kiadott, Újrateremtett világok című kötetet. A könyvet eredetileg az időközben tragikus körülmények között elhunyt neves professzor asszony 65. születésnapjára tervezték a szerkesztői, Balogh F. András és Berszán István. „Akkor még nem tudtuk, hogy a kiadványból emlékkötet lesz. Cs. Gyimesi Éva születésnapjára megjelent egy mesterpéldány, amit át is adtunk neki. A most megjelentetett emlékkötetben az akkori mesterpéldányt az előszón és egy nekrológon kívül gyakorlatilag változatlanul felhasználtuk” – magyarázta lapunknak Berszán István. Az irodalomtudományi tanszék vezetőjének tájékoztatása szerint az Újrateremtett világok című könyvbe olyan írások kerültek, amelyek írói valamilyen formában reflektálnak a Cs. Gyimesi Éva-jelenségre, a személyiségére, több évtizedes pedagógusi és irodalmi munkásságára. A kötetben a tudományos jellegű írásokon (mint például a sumerológus Komoróczy Gézáé) kívül lírai és esszéisztikus hangvételű alkotások is megtalálhatóak olyan írók, költők tollából, mint Demény Péter vagy Láng Zsolt. A kötet ugyanakkor tartalmazza Cs. Gyimesi Éva munkáinak bibliográfiáját, valamit az írásaira való hivatkozások jegyzékét is. A könyvet a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén ismertették a szerkesztők a jelenleg zajló Hungarológiai Kongresszus keretében, kis számú hallgatóság előtt. „A kötet a legutolsó pillanatban, szombaton délután jött ki a nyomdából, ezért sem tudtuk szélesebb körben felhívni az emberek figyelmét a bemutatóra” – magyarázta Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Tanszék vezetője. Sipos. M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. február 11.Hetvenéves Komoróczy György nyelvművelőHetvenéves február 10-én Komoróczy György erdélyi nyelvművelő. Ebből az alkalomból interjút közölt a Hargita Népe című székelyföldi napilap pénteki számában. „A Hargita Népében – elődjét, a Hargitát is beleszámítva – bő 40 éve éltetem a heti rendszerességgel megjelenő anyanyelvápoló rovatot, a Helyesent. Ebben a munkában a korábbi és mostani szerkesztőségnek is érdeme van. Nyelvművelő írásokat szoktam még közölni a Székely Újságban, ritkábban a Krónikában, és erdélyi tudósítóként, munkatársként meg-megjelennek cikkeim a budapesti Édes Anyanyelvünk című folyóiratban is. A Székely Újságban, a korábbi Polgári Életben kulturális eseményekről szoktam írni” – foglalta össze eddigi munkásságát az 1942. február 10-én a Szatmár megyei Domahidán született Komoróczy György, aki további legalább 18 különböző újságban, folyóiratban, periodikában tette közzé eddig írásait. Ahogy sajtóbeli írásai, úgy kötetei is többféle témával foglalkoznak. Első könyve 1975-ben Anyanyelvünk művelése címmel jelent meg. Az interjúban Komoróczy elmondta, hogy hétéves korában, 1949-ben földbirtokos családja minden ingatlanját és ingóságát elkobozva kitelepítették, deportálták őket, így kerültek Székelyudvarhelyre. Később felsőfokú tanulmányokat származása miatt nem folytathatott. A vegyésztechnikusi végzettségű nyelvművelő nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte. Egyik nagybátyja magyar szakos tanárként, budapesti rokona, az ókortörténész Komoróczy Géza pedig minden, a magyar szakon szükséges egyetemi jegyzetet, tankönyvet és sok-sok nyelvészeti szakkönyvet megszerzett neki. Komoróczy György munkásságában különösen a műszaki és a hivatalos nyelvhasználat sajátosságaival, hibáival foglalkozik, ugyanakkor kutatási területe a román–magyar kétnyelvűség, a nyelvi erózió kérdése is. ”Bármennyire derűlátó legyen is az ember, a nyelvromlást lassítani, esetleg megállítani csak a család–óvoda–iskola–egyház–tudományos műhelyek–tömegtájékoztatás nagyjából egybehangolt, összefogó munkájával lehet és lehetne. A baj a családban kezdődik. Sok helyen nem magyarul szól a rádió és a televízió, és nem jár magyar iskolába a gyermek. A hivatalokban és a közéletben még a Székelyföldön is számos helyen csak lélegeztetőgépen van a magyar nyelv” – mondta el az erdélyi magyarság nyelvi helyzetéről Komoróczy, hozzátéve, hogy szerinte „magyarként csak anyanyelvünkkel együtt tudunk megmaradni, ahhoz pedig a nyelvünk iránti hűségünkre, szeretetünkre, és a magyar nyelv presztízsének növelésére van szükség.” Az interjúban felhívta a figyelmet arra, hogy az anyanyelv megtartásához úgy tudnak hozzájárulni Erdélyben, ha a magyarok élnek is törvény adta lehetőségükkel, és hivatalokban is használják a magyar nyelvet. „A hazai magyar politikának pedig egyebek mellett az volna a dolga, hogy szorgalmazza a törvényhozásban Bukaresttől Brüsszelig a magyar nyelv hivatalossá tételét az erdélyi régióban” – tette hozzá. Terveiről Komoróczy György elmondta, hogy már nyomdába került a Székelyudvarhelyért Könyvek sorozatban megjelenő portrékötete néhai id. Hegyi István udvarhelyi református lelkipásztorról, és tervezi egy interjúkötet megírását is. MTI Erdély.ma 2013. december 4.Kisebbségi kompetenciák címmel rendeznek konferenciát az MTA-n- Kisebbségi kompetenciák - Az etnokulturális közösségek működési sajátosságainak kutatása 1989 után címmel rendeznek tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének szervezésében csütörtökön a fővárosban. Az MTI-hez eljuttatott összegzés szerint a konferencia előadói a kisebbségi közösségek működésének sajátosságait tekintik át az utóbbi húsz év kutatásaira építve. A kisebbségeket önmaguk gazdasági-társadalmi-kulturális valóságában, nem pedig "a szimbolikusan rárakott, politikailag kiüresített összefüggésekben kívánják tárgyalni" - jelezték. Bárdi Nándor előadásában az utóbbi két évtized legfontosabb társadalomtörténeti folyamatairól beszél majd, így a népességfogyatkozásról, a tömbösödésről, a társadalmi pozíciók átalakulásáról, a többes kötődések megnövekedett szerepéről, a közös magyar médiatér és fogyasztás létrejöttéről. Liszka József a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának változását tekinti át a (cseh)szlovákiai, magyarországi és egyéb minták hatására. Csernicskó István többi között arról szól majd, hogy az első világháború után meginduló nyelvi folyamatok következménye a magyar nyelvnek a - kisebbségi státusából fakadó - visszaszorulása, a felerősödő államnyelvi hatás a nyelv és a nyelvi kompetencia szintjén, valamint a regionális nyelvi központok fokozatos kialakulása. Erre a helyzetre adott nyelvtudományi válasz a nyelvi tervezés és a határtalanítás programja, amelynek országonkénti eredményeit összegzi az előadó. A mai magyarországi nemzetiesítést, a kulturális örökség új értelmezését az etnográfiában Ilyés Zoltán vizsgálja. Ugyanebben a blokkban Tátrai Patrik pedig a magyar társadalomföldrajz új eredményeit, a nemzeti/etnikai jelenségekkel kapcsolatos kutatásokat mutatja be. Papp Z. Attila a "határon túliság" konstrukciójáról beszél majd az 1989 utáni empirikus szociológiai kutatásokban, a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok eredményeit összefoglalva. Kiss Tamás kolozsvári szociológus a romániai magyarság társadalomstatisztikai vizsgálata nyomán a romániai társadalmi rétegződési rendszerben helyezi el a magyar közösséget. Nagy Pál történész a magyarországi cigányság történeti tagoltságát és annak változását vizsgálja meg. Kállai Ernő volt kisebbségi ombudsman arról beszél, hogy "vannak-e cigányok Magyarországon, és ha nincsenek, kik azok". Szerinte ugyanis a mai Magyarországon a cigányság mint fogalom egy olyan csoportot jelöl, amelynek funkcionalitása a "vizsgálati terep" biztosításában, és a "bűnbak" kijelölésében rejlik. Az előbbi meghatározás a tudományos kutatásokhoz kapcsolódik, az utóbbi a politikai érdekérvényesítés és azonosulás-elhatárolás egyik legfontosabb fogalma lett. Mindeközben a "cigányság" szó által sugallt egységes közösségről soha nem lehetett beszélni, hiszen egészen más múlttal, nyelvi hagyományokkal, szokásrendszerrel és befutott társadalmi integrációs úttal rendelkező, különálló és egymástól is elkülönülő csoportok élték életüket a magyar társadalomban. A konferencia végén átadják a Bacher Vilmos-emlékérmet. Ebből az alkalomból Komoróczy Géza Mit kíván(t) a magyar nemzet a zsidóktól? címmel tart előadást, majd a Zsidók Kárpátalján című kötet vetítéssel egybekötött bemutatója és beszélgetés zárja a rendezvényt. (Részletes program: https://www.mtaki.hu ) (MTI) 2015. június 18.Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkülKomoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk. A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel? Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt. Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába. A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk. Miért Székelyudvarhelyt választotta a család? Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét. A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet? Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette. férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort. Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés. Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát. Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden. Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda? Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni. Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna? Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem. Udvarhelyre hogy került vissza? A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában. A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején. Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei? Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége. Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni. A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg. Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában. A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte. Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem. Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is. Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni. Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat. Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak? Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk. Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer. A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá? Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
